Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves Cicabarátok!

Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy még többen meglássák azokat a gazdátlan, szerencsétlen sorsú cicákat, akik láthatatlanul élnek közöttünk. Igen, láthatatlanul. Láthatatlanul, mert félve a város zajaitól, az emberektől, csak éjjel merészkednek elő, hogy ennivalót keressenek, amit csekély eséllyel találnak, és láthatatlanul, mert az emberek többsége nem vesz tudomást róluk.

 

Valamikor én is ezen emberek közé tartoztam. Nem azért, mert nem szeretem az állatokat. Mióta az eszemet tudom, imádom őket. De a cicákkal kapcsolatban én is bedőltem azoknak a buta sztereotípiáknak, melyeket a legtöbben a cicákról gondolnak. Például azoknak a véleményeknek, melyek szerint a cicák önállóak, nem kötődnek az emberhez, morcosak, karmolósak, vadak, és jól feltalálják magukat egyedül is. Mekkora tévedés! Kár, hogy erre nem jöttem rá korábban, de boldog vagyok, hogy ma már jobban ismerem őket, mert a cicák varázslatosan kedves és érzékeny lények, akiknek nagyon is nagy szükségük van az emberek segítségére, és igényük a szeretetre, törődésre.

 

Aki egyszer megismeri és közelebbi kapcsolatba kerül egy cicával, ott olyan "szerelem" szövődik, ami egy életen át tart. Kedvességükkel, szeretetükkel, kecsességükkel, szépségükkel, huncut és játékos lényükkel, babaarcukkal és édes hangocskájukkal leveszik az embert a lábáról. Persze mindegyikük egy külön egyéniség! Nem sorolom tovább a tulajdonságaikat, és hogy jelenlétükkel milyen színt hoznak az ember életébe - ezt mindenki megtapasztalhatja, aki úgy dönt, örökbe fogad egy cicát. Kívánom, hogy legyenek minél többen ilyen emberek!

 

kiscica.jpg

 

Az elűzött árva cica
érezte, meg kell halnia,
és tántorgott, miként a vak,
a rozsdás kályharoncs alatt,
a pincében a köcsögök,
a nyirkos rongyhalmok között:
és rubin torkából a vád
fölverte a mély éjszakát.
Ám sehol, sehol menedék:
anyját hívta, jó melegét.
a csorduló, édes tejet,
szőre párnáján kis helyet,
az irgalmat, hogy a világ
engedje élni őt tovább.
 
De a mindenség hallgatott
némák a házak, udvarok,
fekete csönd, sötét közöny
borzongott a hideg kövön.
Csak Ő, az Örök Mária,
csillagokbeli Hű Anya,
riadt fel: miért sír a cica?
Menten a Földre lesuhant,
meglelte, honnan jő a hang,
majd négykézláb ereszkedett,
s fehérlő, bundás Macska lett.
Piros bimbón a hópehely:
kicsurrant csecséből a tej.
Miau…- nyögött a cica.
Miau…- felelt Mária;
Megnyalta apró talpait,
s dorombolt neki hajnalig.
 
Hajnal felé, tetőkön át,
láttak két ügető cicát,
a kisebbik el-elmaradt,
gurult, mint csöppnyi gombolyag.
Aztán eltűntek nesztelen.
Hová? – Nem tudja senki sem.

 

 

 (Vihar Béla: Lépcsőházi legenda)

 

 

 

 

 

 

Fejléckép fekete cica: costi , kiscica fotó: Magnus Manske

 

Képgaléria